Már megint egyedül a szombámban. Legalább vissza tekinthetek csupasz életem foltjaira. Szeretek merengeni, csak az a baj ,hogy mindíg elálmosodok közben, érzem ahogy nehezedik a fejem, és mintha pislákolna a lámpa. Basszus kifog aludni. Nahtessék ki is aludt.
Hát mindegy, akkor felkapcsolom az asztali lámpám, de miért nem tudom felemelni a kezem? Ó- dejó, félálomban ragadtam, aludjunk akkor hát.
Hmm kezdenek visszajönni a fények, vékre nem az a vak sötét. Eddig úgyis furcsa volt, legalább az utcai lámpák fénye beszűrődhetett volna. Még mindíg nemmozdulnak a végtagjaim, nemlesz ez így jó. Érdekes látom ahogy ülök a székemben oldalra hajtott fejjel, de nem tudom mozgatni semmimet. Na várjunk csak, miért látom magamat ahogy a székemben ülök? Különös ebből a perspektíwából még nemwolt szerencsém magamat meg csodállni. Innen az asztalom végéből határozottan nagynak tűnik az orrom.
Furcsa milyen kicsit lettem, vajon milyen testbe vagyok bezárva? És ezt tudom irányítani?
Hmm nézzül. Kéz, vagyis igy jobban megnézve inkább mancsnak látszik, erős karmok, rozsdásbarna színű bunda, erős lábak, haátorozttan két lábon állok. Másszunk végig a kábelcsatornán az ablakomig ott talán megtudom nézni hogy is nézek ki. Oh, még mindíg esik, nemlesz ez így jó, de most nem ez a lényeg. Tükörkép , tükörkép ,tükörkép , kicsit nehéz koncentrállni mintha  a testem nem lenne olyan kiváncsi saját magára és inkább menekülne a szobából. Innen nézve tényleg kicsit frusztrálóan kihalt és félelmetes a máskor oly szelíd és békés szobám. TÜKÖRKÉP! Csak sikerült ráébresztenem a testemet ,hogy ne a menekülő útwonalakat pásztázza. Nicsak egy mókus lettem, minő ledegradálása ez emberi mivoltonak, de csak van valami oka. Egész ari pofim van így, bár nem szívesen maradnék ebben a formában. Hirtelen elkezdem kaparászni az ablakot majd oldalról megfeszegetni hátha kinyílik, nem járok sok sikerrel. Emlékszem amikor szerelték a riasztót volt egy nagy luk a konyhába a tetőtérre. Felderítem, kikúszok a nappalin át a konyhába. Szerencsére alszanak a szárnyas fenevadak. Kis torna után rájövök ,hogy megtudok kapaszkodni a lambériában és könnyedén elmászok a lyuk ig. Furcsa szagokat kezdek érezni, testem próbál a cserepek közti rés felé menekülni. De engem hajt a kiváncsiság ,hogy honnan jön ez a furcsa szag, körülnézek. Nem telik bele sok idő egy kis galambfióka tetemét látom magam előtt, ez sem természetes halállal halt meg.
Valami megmozdult a sötétben. Gerendákat és a beszűrődő holdfényben is csillogó szigetelést látom csak. Hirtelen a sarokból kaparászást hallok, vagyis nem én, mintha a testem üzenne ,hogy jobb lenne meglépni és engedek az ösztönöknek. Kimászok a tetőre, Szerencsére már elállt az eső. És  a kábel amire kivan feszítwe az utcai lámba pont alkalmasnak látszik a régi életem hátra hagyására és a mihamarabbi menekülésre. Miközben kúszok át a drótkötelemen, látom ahogy alattam pár ember próbál sietni az éjszakába - hogy a gyorsan elállt esőbe kicsit közelebb kerüljenek a saját életük kalitkájába, hogy folytathassák a társaik sárba tiprását a saját boldogulásuk érdekében. És még engem neveznek állatnak.-
Pedíg már békés az idő, az ösztöneim azt súgják ,hogy fel lehet már fedezni a világot, nem kell meghúzódnom a leendő eső elöl. Akrobata mutatványok mellett megkeresem a frissen elért tető legmagassabb pontjára, amit egy kéményben vélek felfedezni, csakhogy egy öreg, félig megázott galambpár őrzi összebújva. Nem zaklatom őket, a nyak nyújtogatásukból ítélve amúgy se látnak szívesen. Háztetők gerincén nekiállok felfedezni az álltalam már oly jól ismert várost egy teljesen más szemszögből. Hátha a kihalt utcák és a nedves fák most végre valami bíztatót fognak mesélni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.